Kántor Lajos Agrafikus megkísértése

A magyar grafika sorsáért - vajon okkal? - aggódók jó híreket vehetnek Erdélyből, sőt távolabbról, Bukarestből is. Aligha véletlenül jut eszünkbe egy Szalay Lajos-kiállítást méltató cikk néhány sora, amely épp a filozofikus vétetésű, eredeti egyéniségű grafikai munkákat hiányolta a fiatalabbak munkásságából. Tessék megnézni az 1945-ben Budapesten született, Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely el nem hanyagolható (szellemi-művészeti, elkötelező) hatását nem feledő, a bukaresti főiskolán jól körülnéző és immár másfél évtizede a csekély vizű Dîmbovița partján élő Bencsik János rézkarcait, színes ceruzarajzait! Korántsem azt akarjuk mondani, hogy Bencsiket a nagyszerű Szalay munkái kísértették meg - rokonságuk legfeljebb gondolatinak mondható, de talán helyesebb az önálló, teljes univerzumot teremtő akarat, az igénybejelentés közeliségéről szólni. Aki a Divina Comediához mer rajzolóként méretkezni (33 litográfiáját Rómában is kiállították a hetvenes években), s aki azóta sem szűnt meg vallatni a mitológiát, a mai költők és filozófusok álmait, az nyilván tudja, mit jelent „alászállni a pokolra”. A jónevű, számos grafikust és festőt elindított vásárhelyi művészeti középiskola rajzasztalától messze kanyarodott tehát Bencsik János; újabb rézkarcairól a végtelen térben helyét kereső ember néz vissza ránk, ám nem az anatómiakönyvekből tanult (megtanulható) arányokhoz igazodva, hanem a várakozás és küzdelem feszültségében, szálkás-viharos torzításban - átlépve a metafizikai térbe. A hétköznapi, „jóléti” kísértések nem izgatják Bencsiket, következetesen az emberi lét drámáira figyel, hogy magányunkat feloldja - vagy még inkább tudatosítsa. Mindenesetre, szigorú művészet a Bencsiké, nem ismeri a hízelgést - csupán a szókimondást.

Az igazi alkotók jellemzője ez.

Kántor Lajos - Új Tükör - 1985. december