Szakolczay Lajos Expresszionista lázálom

IL SILENZIO

Bencsik János tárlatán jobbára új, az utóbbi két-három évben készült művek szerepelnek. Ez a megmutatkozás - a kamaratárlat huszonöt alkotást fog egybe - annyival különbözik a korábbi kiállításoktól, hogy az olaj-vászon festményeken kívül vegyes technikájú (tus, tempera) grafikákat is láthatunk. Méghozzá illusztrációkat annak a Dsida Jenőnek a verseiről, aki nemcsak a két világháború közötti erdélyi líra reprezentánsa volt, de életműve az egyetemes magyar irodalomnak is fölbecsülhetetlen érték.

Örülök ennek a műfajbéli tágításnak, hiszen eszembe juttatja a több évtizeddel ezelőtti, a múlt század hetvenes évek elején született, ma már köztulajdonban lévő Isteni színjáték harminchárom kőnyomatos lapját. Annak bravúrhálóját, a vonalrengetegben megképződő, a reneszánszt a mával összekötő poétikai tudást. Dante mellé most Dsidát, az „angyalok citeráján” játszó költőt emelni azért is szellemi tett (a friss lapok 2017-es keltezésűek), mert megmutat valamit, újjáélesztve a hajdani érzést, a ma már nem is annyira divatos törvényről: ég s föld összetartozásáról.

A nagy versek ösztönző hatása tagadhatatlan, hiszen - akár az Út a Kálváriára című költeményt vesszük, akár a Magyar fa sorsát -, bennük ott van a kisebbségi (nemzetiségi) sorsra jellemző megfeszítettség mint Trianonból eredő átok. Az ember küzdelme, hiába a korábbi „kövér és fűszeres lég” bódító hatása, az irdatlan erdővel, a golgotai sötétséggel és a hatalmakkal. Íme az út mint végkifejlet! „Valaki lépked, felfelé tart. / Bozót közt víg madársereg. / Valaki lassan felfelé tart. / Tövisről vérharmat csepeg. / Valaki fel, a csúcs felé tart, / hogy önmagát feszítse meg.”

A Meddő napok föltámadásra váró korpusza, akárcsak az Út a Kálváriára megsebzett alakjáé - de idevehetjük az Estharangok meditációs csöndjében lebegő, illetve az A vándor leheletnyi figuráját is - érzéskötegként megjelenő, hol szaggatott, hol finom, a rácsok közt folthatással élő vonalhálók összessége. Minden drámai érzés mellett a grafikust is az foglalkoztatja, amit a költő megénekelt: „hol a kék csillag ragyog” (A vándor). Ettől jócskán elüt a Magyar fa sorsa tragédiát jelző képszimbolikája: a véghetlen sűrűségű fekete vonalkötegek ugyanazt emelik megdöbbentően véglegessé, mint a versben az ítélkező erdő: az „üszkös, torzfekete csonk” kitagadtatott!

Aligha szükséges a grafikai üzenet jelenvalóságát tovább taglalni, hiszen Bencsik János drámai vonalhálója a Megfeszített maiságát hirdető korpusszal vallomással fölérő tett. A sejtelmes, emberléptékű világ minden ízében valaminő kozmikus távlatot involvál. Ettől a nézőponttól, az alakkettőzések labirintusától, a testhelyzetek drámaiságától válik izgatóvá a figurális, fél-figurális festmények világa? Vagy attól, hogy szinte a nonfiguratív ábrázolásig elmegy a művész, mikor is a költészetté emelt, a színközpontok közötti drámai feszültség, bizonyos testelemek (szem, arc, kar, stb.) fölvillantásával, többet mond - hatásosabban - a sugallt összeütközésekről, egyensúlyhelyzeti csatákról, mint az anatómia valósága?

Az érzéshullámok közvetítéséhez természetesen jó fogódzó valamely, a szokás- és látványvilágról árulkodó elem: a mítoszi helyzet (Sziszüphosz - 2014; Kiméra - 2012), az arénabeli ember-állat ütközet (Spanyol capriccio - 2015), a shakespeare-i létfilozófia (Ember, koponyával - 2016), a cirkuszi csavar- és a manézs-különlegesség (Bohócok - 2016; Bolond király - 2015; Vak Piero - 2012), a bábszínház (Marionett - 2015), a jól ismert fizikai jelenség (Fény, árnyék - 2016), az olasz reneszánsz (Firenzei alkimisták - 2014) és egy ritka tudatállapot (Alvajárók - 2017) megmutatása.

Figyelemfölhívó célzattal? Inkább - látja, aki lát - avval az értelmező gesztussal, amely ugyan többé-kevésbé rávilágít az olaj-vásznon zajló „eseményekre”, a fölszabadult, képzelemből képzelembe lépő elme pillanataira, ám teljességében mégsem adja vissza a látomás lényegét. Az a különleges szerkezetben, az áttűnések sokarcúságában, az expresszionista lázálmot közvetítő ábrázolásban van. Az expresszív ecsetkezelésben a megannyi létmozzanat a döntő. Attól forrósodik föl a vászon, hogy a drámai sorsokon belül érzékelhető az alakok dinamikája. A bravúros alakrajz, még ha sejtések ködével is van takarva a figura (Varázsló - 2016; Égi jel - 2014; Foglyul ejtett szépség - 2015), természetesen itt is fontos szerepet játszik - sosem letagadva a golgotai sötétség fojtó hatását és a commedia dell'arte szürkeséget megvidámító kacaját - de a lényeg a szóval nehezen kifejezhető ábrázolás mélységében van.

Újdonság az életműben? A hagyományvilághoz közelebbi tájképek. Nem hiszem, hogy a művész ki akarna lépni a nála jól bevált ábrázolásmód medréből. De azt igen, hogy először állítva ki ilyesféle alkotásokat, oroszlánkörmeit itt is meg akarja mutatni. A Föld, ég (2015) csaknem a „tengerszint” alá ereszkedő látóhatára - a fönt és a lent színbéli összeütközésével -, a Vihar után (2004) foltjának golgotai sötétsége, s legkivált a nagyméretű zöld-fekete Zsoboki dombok (2016) szinte égmagasságig tolt horizontja nem akármilyen élménnyel, a természetben is meglelhető drámai feszültséggel ajándékozza meg a nézőt.

Ember, koponyával

Bencsik Jánost sosem érdekelte a manapság divatos „képregényszerű” ábrázolás, sem az a sokak által nyíltan megvallott édesség, amely még a kultúrára közel sem fogékony körökben is eladhatóvá teszi a művet. Az ő festészete - hol van már a magyar expresszionista festészet korbácsütése, izgalma? - a láthatón túli sejtelmek, révületek, alakváltozások drámai fölidézésében lelte meg mozgatórugóját. Abban az elvarázsolt kertben, amely a létezés fizikai voltát szellemtornává emeli.


Szakolczay Lajos - Bencsik János kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában, 2017