Csiki László Huzamos életrajzok

Bencsik János rajzaihoz

Bencsik Jánossal többször összehozott a sorsnak is nevezett véletlen - de szüneteket, kitérőket is engedélyezett.

Mindketten Sepsiszentgyörgyön gyerekeskedtünk a háború után. Európa legkeletibb városában tehát, ha azt számítjuk, hogy a Kárpát-kanyarig terjed a gótika és a barokk, és a vallási reformáció sem lépte át azt a határt. Mondják, hogy létezik ennél keletebbre is magyar többségű város, amit kötve hiszek, mivel mi ketten nem ott születtünk...

Sepsiszentgyörgy gyerekkorunkban még kicsinyke város volt, egy szövő- és egy dohánygyárral, valamint egy amatőr társulatból alakult színházzal, mely fő termékeként a Csárdáskirálynő című nagyoperettet állította ki, a Május 1. szabóság egyik főszabászával a férfi főszerepben. A Csárdáskirálynőt viszont helyileg betiltották, mivel rokonszenvesnek mutatta a léha, sőt rohadó arisztokráciát, és csupán akkor engedélyezték újra, amikor ide is eljutott az ólomlábú hír, hogy Moszkvában nagy sikert aratott.

Az én apám Moszkvától több száz kilométerre hadifogolykodott átmenetileg, a Bencsiké, ha jól tudom, Nyugat felé tűnt el.

Más életrajzírókkal ellentétben én nem tudom, mit és hogyan rajzolt gyermekkorában Bencsik János, holott iskolatársak voltunk. Aztán ő elment Marosvásárhelyre, művészetet tanulni - ha lehet azt egyáltalán -, és ismereteim szerint jó festőknél lakott albérletben. Húsz év múlva hozott össze bennünket a jó- vagy balsors, Bukarestben. Akkor én irigyelem egy kissé. Nem csak amiért felfigyelt rá az olasz Renato Guttuso is, hanem mert felfedezte magának és megújította az akkorra már már feledésbe ment kőnyomatos technikát, és úgy illusztrálta Dante Isteni színjátékát: adja Isten vagy a jósors, hogy annál rosszabb munkákat akkor se készítsen, amikor már lexikonokban mutogatják a tisztességben megőszült haját.

Huszonévesek voltunk akkoriban, a román főváros pedig élvezetesen sokszínű. Édes, mint a törökös bahlava, és pernyeszagú, akár egy barlanglakás. Az értelmiségije franciás volt, vagy annak tartotta magát, lakói viszont esténként mezítláb ültek ki a tömbházak előtt hevenyén meggyújtott tüzek köré, tornaingre kötött nyakkendővel... Mondhatnám: otthonosan idegen volt. Ott végeztük „külföldi tanulmány utunkat”, a balkáni Kis Párizsban, egy kissé kedvünkre, egy kissé muszájból. Szavam ne feledjem, Bencsik felesége, Fruzsina --arisztokrata származás különben, de egyáltalán nem Csárdáskirálynő -béli léha - pompás fotókat készített egy jó román irodalmi lapnak. Amolyan művészházaspár voltak tehát, de nem akként viselkedtek, szerencsére.

Elég nagy és keszekusza város az a Bukarest ahhoz, hogy mindegyre elkerüljük benne egymást, voltak azonban közös barátaink a „magyar kolóniában”, olyan értelmiségiek többnyire, akikben élt a remény - vagy pusztán az illúzió -, hogy abban a politikai tűzfészekben tehetnek valamit kisebbségi sorstársaikért. Közös volt bennünk az is még akkor, hogy mindketten könyvkiadónál dolgoztunk (habár nem ugyanabban), úgyhogy akarva-akaratlan hagytunk némi nyomot magunk után. Bencsiket is mindmáig megtarthatták gyérülő emlékezetükben az Atheneé Pallace pincérei és szolgálatos titkosrendőrei. Megvannak azok mind, hiánytalanul, legfennebb nyugdíjasként szakértenek mostanában.

Öt évet éltem abban a mocsárra épült városban, Bencsik ötször annyit, el egészen addig, amíg a nemzeti szocializmus nagyobb dicséretére jegyre árulták a csirkelábat, és kiállításokra többnyire azok a festmények jutottak be, melyeken egy, illetve két személy dicső ábrázata szerepelt, lehetőleg vízierőmű-avatáson, vagy vörös emelvényen.

Amikor aztán, évtizedes szünet után, újra egymásra találtunk Budapesten, jókat lehetett beszélgetni az efféle alakokról és a „fortélyos félelemről”, derűsen, de meg nem bocsátva, és nem is felejtve. A távolság nem szépít meg semmit, de nem még az idő sem. Következésképpen a mi memóriánk ugyancsak fiatalos maradt.

Ez a mi Budapestünk pedig milyen? Csodás, persze. Közben a műterem ajtója elé hugyoznak a kutyák. A rimákat egy ideje száműzték a környékről, most fáradt emberek járkálnak arrafelé, vérfoltos bevásárlószatyrokkal, és országos kiállításokra csakis a szakszövetség pedigréjével juthat be a művész.

Mióta megint egy városban lakunk, el-eljárok barátom műtermébe. Szokatlan rendet tart abban a hajdan talán szatócsboltként szolgáló helyiségben Bencsik János, aminthogy rend van a képein is. Módszeres, céltudatos ember, aki leginkább önmagától tanul. Szerintem természetelvű festő, bármennyire absztrakt vagy nonfiguratív legyen is. Azért is merem állítani ezt, mert a politika mellett biológiáról, természeti törvényekről beszélgetünk gyakran, miközben egy északos falu felé autózunk, ahol aztán mindketten önerőből javítgatjuk a parasztházunkat. Bencsik a Mátrát és a Cserhátot nézve mindannyiszor megfogadja olyankor, hogy egy nyáron megint akvarellezni kezd, és lefesti a tájat. Eddig még nem tette meg, és a harangláb kipingálásával is adós, pedig azt külön az ő számára újíttatta fel az önkormányzat munkanélkülivé vált bányászokkal, romákkal.

Bencsik azonban többnyire a műtermében kuksol, önmagában. Próbálja fejből leképezni a világ sejtszerkezetét, és néha alig sejlő Megváltókat fest belé. Amikor egyszer néhány sort kellett írnom róla, nem jutott jobb eszembe, mint hogy vásznain mint a sebkötéseken átüt a képzelet piros, zöld, lila vére. Valami sebezhető élet reminiszcenciája. Nem nosztalgia az, hiszen a megélt helyekhez, időkhöz sem köthető. Még csak nem is élmények megjelenítése.

„Megjelenítés” helyett szinte „megverselést” mondtam. Nem magyarázom el, hogy miért vétettem volna el a szót, vagy hibáztam volna rá éppenséggel. Érti, aki érti... Aki pedig nem, annak úgyis hiába magyaráznám. Nem szorulnak kommentárra Bencsik János képei. Megvannak azok magukban, mint a világ más tárgyai.

Ennél jobbat nem tudok mondani róluk, dicséretükre.

Annyit még, hogy léteznek műalkotások, melyeket legszívesebben megérintene, megtapogatna az ember. Úgy érzem, Bencsik János képei nem ingerelnek efféle birtokbavételre. Mert mintha a sárga őszi fényt, az elfutó vizet, az ablaküvegen megcsillanó messzi tájat próbálnánk marokra fogni...

Van, akinek ez néha sikerül.

Csiki László - Élet és Irodalom - 2002. június 14.